Kővágóörs

Kővágóörs község Veszprém megyében, a Tapolcai járásban, a Balatontól pár kilométerre. A település eredetileg Szent István király korától az 1950-es megyerendezésig Zala vármegyéhez tartozott. Kővágóörs az 1984-ben tájvédelmi körzetté nyilvánított Káli-medence déli kapuja. Déli irányból, a Balaton felől legkönnyebben a mintegy 3,5 km-re található Révfülöpön keresztül lehet megközelíteni autóbusszal vagy személygépkocsival, és a legközelebbi vasútállomás is itt van. Balaton-parti település is, mivel hozzá tartozik a Révfülöp és Balatonrendes között fekvő Pálköve, magát a falut azonban alacsony dombok választják el a tótól. Megközelíthetjük még Kékkútról, mely körülbelül négy kilométerre fekszik a mintegy 16 km-re lévő Tapolca irányában, vagy az öt kilométerre lévő Köveskálról. A honfoglaláskor ez a vidék az Örs nemzetség szállásterülete volt, innen a település nevének második része. Kővágóörs első okleveles említése 1263-ból való, ekkor még Szent-László-Örsnek nevezték. Szent László király emléke máig él a néprajzkutatók által gyűjtött helyi mondákban, melyek szerint vizet fakasztott itt is, a Káli-medence lakóinak. 1321-ben, mint Ciberjén-Örs szerepel (Örsi Ciprián nemesúr után). 1351-ben Cibriánfölde-Örs, de ugyanakkor Nagy-Örs nevet is viselt. 1394-ben már Boldogasszonyörs néven említik az oklevelet. Ez a sokféle Örs később a mai Kővágóörsbe olvadt össze, s a reformáció után már csak e néven említik. Elsősorban a XVIII. századtól, de már korábban is a Káli-medence egyik legfontosabb településének számított. Az Árpád-korig visszavezethető ősi nemesi családjainak tagjai többször töltötték be Zala vármegye alispáni tisztét. Az úgynevezett Kerkápoly ház, mely 1995-óta a falu tájháza, egykori tulajdonosa, Kerkápoly István alispán után kapta a nevét. A falu határában hajdani apró települések templomromjai (Sóstókál, Kisőrs, Ecsér) a török korban elpusztult falvakra emlékeztetnek. Reformáció és ellenreformáció A reformáció első és legrégibb ágának, a lutheri evangélikus hitnek ősi fészke volt, amit az 1841-1843-ban működő klasszicista, egyemeletes, négyosztályos kis gimnázium is bizonyított. (Az épület ma is áll - Jókai út 24. -, egy ideig a kővágóörsi általános iskola egy alsó tagozatos osztályának nyújtott elhelyezést.) A kivételes panorámát nyújtó templomdombon álló hófehér műemlék evangélikus temploma 1264-ben épült, berendezése a barokk faművesség kivételesen gazdag terméke. Közvetlen közelében emelték az ellenreformáció korában a katolikus templomot 1773-ban Esterházy Károly egri érsek segítségével. A felszentelésre 1802-ben került sor. Helyi elnevezéssel „dac-templom”-ként is emlegetik. Közvetlenül a másik templom bejárata elé húzták fel, így szemből teljesen takarja azt. A mezőváros Mivel Kővágóörshöz tartozott 1943-ig Révfülöp az ottani révkikötővel, a Balaton déli partvidékéről származó termékeknek (gabona, állatok) is fontos kereskedőhelye volt. A mezőváros rangot az 1800-as években elnyerő település[4] lakóinak sajátos rétege volt az itt élő zsidó közösség, mely zsinagógát épített és német nyelvű iskolát is fenntartott. A Balaton felé lejtő déli kitettségű szőlőhegyein (Ecsér, Tepécs) bort termeltek. Itt és Szentbékkállán országos vásárokat tartottak. A 20. században A lakosság száma 1851-ben 1699 lélek volt. A két világháború sok áldozatot követelt, 1944-ben pedig elvitték és megölték a zsidó lakosságot. Az 1950-es években megindult az erőszakos TSZ-szervezés. A község a 20. századi urbanizációs folyamatokba forgalmi helyzete és földrajzi adottságai miatt nem tudott bekapcsolódni, lakói közül sokan elköltöztek a közeli (Tapolca, Balatonfüred) vagy távolabbi városokba, a lakosság elöregedett. A 19. század végén kialakított polgári közigazgatási rendszerben Kővágóörs nem csak elvesztette mezővárosi rangját és címét, hanem kisközséggé alakult, és az alapvető helyi feladatokat a Balatonrendesre és Szepezd/Balatonszepezdre is kiterjedő körjegyzőség látta el. Ez a társulás egészen 1950-ig fennmaradt azzal, hogy 1943-ban a Kővágóörs határából különvált Révfülöp is a tagja lett (tulajdonképpen maradt). 1950-ben gyökeres változás állt be. A tanácsrendszer első időszakában Kővágóörsnek és a szomszédos falvaknak önálló tanácsuk volt, csak a két legapróbb, Salföld és Kékkút alkotott kezdettől közös tanácsot, így Kékkút kivételével minden faluban helyben volt a közigazgatás alapfokú szerve. 1965 közepétől azonban Kővágóörs közös tanácsi székhely lett, ahova először Kékkút lett társközségként beosztva (Salföld egyidejűleg Balatonrendes társközsége lett), majd 1970 közepén ide olvasztották be Balatonhenye, Köveskál, Mindszentkálla és Szentbékkálla addig önálló tanácsait is, így a Káli-medence Kővágóörs központtal egységesült közigazgatásilag. Ez a helyzet azonban hamarosan megváltozott, amikor 1973-ban a közös tanácsot összevonták Révfülöp addig önálló tanácsával, és az új, nagyobb egység székhelye ez utóbbi település lett. Révfülöp egyre növekvő idegenforgalmi jelentőségére és városiasodó jellegére, valamint a hét község együttesen közel 5000 főnyi népességére tekintettel a közös tanács nagyközségi rangot kapott, ami a helyiek számára azt jelentette, hogy míg az alapfokú közigazgatási funkciók Révfülöpre kerültek, egyes bonyolultabb ügyeket ezentúl ugyanott lehetett elintézni, nem kellett miattuk a járási székhelyre, Tapolcára utazni. A közös tanácsok felbomlásának 1987-ben megkezdődött folyamata elérte Kővágóörsöt is, 1990. január 1-jén a község kivált a révfülöpi közös tanácsból, miközben a többi hat község együtt maradt. A 20. század végi rendszerváltás a tanácsrendszer megszűnését, az önkormányzati rendszer bevezetését eredményezte, a közös tanácsok helyett is minden községben önálló önkormányzat alakult. A helyi közigazgatásban azonban továbbra is lehetőség van a szövetkezésre körjegyzőségi formában. A nagyközségi címet megtartó Révfülöpön 1990 óta önálló polgármesteri hivatal működik, a korábbi közös tanács többi községe viszont két körjegyzőséget hozott létre: Kővágóörshöz Kékkút csatlakozott, a maradék négy község pedig Köveskál központtal társult. 2004-ben azonban Kővágóörs és Kékkút szövetkezése megszűnt, mindkét község önálló polgármesteri hivatalt kezdett el működtetni, így az utóbbi alig 100 lakosával az ország legkisebb önálló közigazgatást fenntartó községe lett. (Ez a helyzet 2008-ban szűnt meg, amikor Mindszentkálla Kékkúthoz társult, kilépve a köveskáli körjegyzőségből.) Bebírók Számos művész és e tájat megszerető városi értelmiségi, a Káli-medencében elterjedt kifejezéssel: „bebíró” vett házat (leginkább nyaralónak) a 70-es évek közepétől a faluban. Ekkor alakult meg (1979) a Káli Vidék Baráti Köre, későbbi nevén a Káli Medence Környezetvédelmi Társaság. Feléledt a tradicionális nádazó mesterség és új házak is épültek a régi stílusban. A felvásárolt épületek zöme ma igényesen felújított, leginkább rusztikus módban, vagy enyhén elegyítve azt a modernebb megjelenéssel. A község általános iskolája 2008 nyarán bezárt, az épületbe egészségügyi központot terveznek. Rendelkezik napköziotthonos óvodával, postával, Művelődési Házzal – benne könyvtárral és internet lehetőséggel –, orvossal, állatorvossal, fodrásszal, több élelmiszerbolttal, nyilvános telefonfülkével. A falu lakóinak egy része szőlőművelésből él, mások a falusi turizmusból. Hangulatos vendéglője és panziói közkedveltek. A minőségi idegenforgalom fellendítésére alakult a Káli-Pont. A környezet továbbra is megkapóan mediterrán. Búcsúnapja az augusztus 20-i ünnep mellé eső Nagyboldogasszony napja (augusztus 15.), vagy az azt követő vasárnap. Forrás: Wikipédia